Időgép

Nemrég láttam egy filmet, időutazókról szólt, akik egy furfangos szerkezet segítségével dinoszaurusz-vadászatra vitték kellően gazdag ügyfeleiket 65 millió évvel ezelőttre.
Ám történt egyszer, hogy az egyik résztvevő a szigorú előírások és biztonsági intézkedések ellenére is megváltoztatta a múltat, katasztrofális változásokat idézve elő ezzel a jelenben.
A mi időgépünkhöz nem kellenek bonyolult szerkezetek, csupán egy kellemes környezet, s egy kedves, idős ember, aki elmeséli élete mókás, vagy éppen tragikus pillanatait. Ettől a múlt garantáltan nem változik meg, de a jövő annál inkább. Ha ugyanis a történetekből levonjuk a tanulságot és tudástárunk részévé tesszük, közelebb jutunk mások, s önmagunk megismeréséhez, s így elkerülhetünk olyan hibákat, melyeket mások már elkövettek.

Helyezkedjünk hát el kényelmesen fotelunkban, nyomjuk meg a gombot, s máris indul az Időgép a Kincses Sziget lakóinak túravezetésével.

Cuháré és bölcsesség

10 éve, hogy nagypapám meghalt. Szép kort megélt, pirospozsgás, örökké vidám ember volt. 93 évesen szenderült örök nyugalomra, kitölthetetlen ürességet hagyva maga után. Nincsen nap, hogy ne gondolnék rá. Az örökké nevető arcára, a szorgos munkától kérges és ráncos kezére, amivel megsimogatta az arcom, mikor azt kértem Tőle: „ Papa, mesélj valamit!” És Papa mesélt….

Nem tündérekről és boszorkányokról, királylányokról vagy manókról. Az ő meséit nem Andersenék vagy La Fontain írta, hanem az Élet – nagybetűvel -, s a közel egy évszázad tapasztalata. Hiányzik, s ez így van jól. Mert amíg hiányolunk valakit, addig szeretjük. S amíg szeretjük, addig emlékszünk rá. Akár sok évtized elteltével is…

Otthonunk lakója Józsi bácsi, egy kedves, idős úr, aki három éve él itt. Józsi bácsi beleegyezett, hogy mesél nekem az életéről és azokról a dolgokról, amelyek vele megtörténtek. Hálás vagyok, mert egy kicsit újra gyereknek érezhetem magam. Kezemben a tollal és a jegyzetlapokkal, akár egy unoka, áhitattal hallgatom több mint 8 évtized eseményeit.

Öten voltunk testvérek és mindig vitatkoztunk – emlékszik vissza Józsi bácsi, akinek még egy testvére él és látogatja őt. Én voltam a második legidősebb gyerek. Óvodás koromban apácák tanítottak, majd utána iskolás lettem. Akkoriban még sok gyerek volt, harmincan vagy negyvenen is voltunk az osztályban és a szünetekben azzal múlattuk az időt, hogy leszakítottuk a gombot a kabátunkról és az udvaron egy gödörbe pöcköltük. 10-12 éves koromban aztán felmerült, hogy valahová el kellene menni dolgozni. Summásnak álltam hát. Kunszentmiklósra mentünk, ahol egy istállóban szállásoltak el minket. Ágyunk a jászol volt, amiből az állatok ettek. Megtömtük a szalmazsákot szalmával és az volt a fekhely. Pirkadattól napnyugtáig kapáltunk, cukorrépát egyeltünk, vagy kévét kötöttünk, mikor mi volt épp a munka. 15 éves voltam, mikor édesapám azt mondta: „Fiam, ha summás akarsz lenni egész életedben, akkor semmit nem szólok. De ha nem, akkor eredj, tanulj ki egy mesterséget. Így szegődtem el inasnak egy lakatos mellé. 3 inasév után Diósgyőrbe álltam segédmunkásnak, de az nem tetszett, így elmentem Pestre lakatosnak, ha már úgyis ezt tanultam. Aztán mégiscsak visszajöttem, s a diósgyőri gépgyárban dolgoztam 15 évig. Hétvégente szórakozni jártunk mi is. Volt úgy, hogy levetettem a vasárnapi ruhámat és korán indultam vonattal dolgozni.

És mivel teltek a hétvégék –  kérdezem Józsi bácsit, aki máris elneveti magát és azt feleli: „Cuháréval! Tudja-e mi az a cuháré? Nincs már ilyen szó manapság igaz-e….” – mondja nevetve, majd gyorsan bele is kezd a felvilágosításomba. „ A cuháré az volt, amikor a legények összefogtak és zenéltek. Ki ezen játszott, ki azon. A legények muzsikáltak, a többiek meg táncoltak. Az volt a cuháré.” Akkoriban bálokba jártunk, meg lakodalmakba. A lakodalmakban rezesbanda muzsikált és az volt a furcsa, ha nem volt verekedés. A legények mindig kitárgyalták, ki ,hol és kivel verekedett legutóbb…- mondja csillogó szemmel és mosolyogva. Minden bizonnyal a hajdani hőstetteire gondol, majd elmondja, hogy Mezőkövesden a Mezőgépnél dolgozott és innen is ment nyugdíjba. „ Megöregedtem és mivel egyedül vagyok, beköltöztem ide, az öregek otthonába.”  – Nincsen senkije Józsi bácsinak? – kérdem meglepetten. – Se feleség, se gyerek

Nincs”.- feleli.” Tudja, én vénlegény maradtam” – mondja és hozzá nevet egy kicsit.

Hogyhogy? – kérdezem csodálkozva – Nem talált egyetlen szemrevaló menyecskét sem annak idején? – „Nem azzal volt a baj, hanem ilyen a természetem. Három unokahúgom is vénlány maradt, ők most együtt laknak egy lakásban. Képzelheti, hogy ott sincs mindig béke, sok a nézeteltérés. Mindenki mást akar és senki nem enged. Tudja, az öregek már csak ilyenek, magamat is ideértve. Ennyi hát az életem – mondja. Miről beszéljek még?”

Nagypapám sokat mesélt a fiatalkori csínytevéseikről és a háborúról is. Mindig szívesen hallgattam az ilyen történeteket – felelem gyorsan, nehogy megakadjon a beszélgetés és véget érjen az időutazásom.

Józsi bácsi bólogat, majd hozzáfog az elbeszéléshez. „Mikor én fiatal legény voltam, még az udvarlás is más volt. Vasárnap indultak a lányok szép matyó ruhában a misére, majd fel-le járkáltak karon fogva az úton. Úgy hívtuk, hogy korzóznak. A legények meg nézték és megbeszélték, kinek melyik lány tetszik, kihez menjenek el udvarolni. Hárman vagy négyen összefogtak és este együtt elmentek mindegyikük választottjához. Beszélgettek negyed órát, aztán mentek a következő lányhoz. Ott is beszélgettek, utána indultak tovább. Így ment ez. Akkoriban még nem töltötték együtt az egész éjszakát a lányok meg a fiúk. Illett a házasságba szűzen menni, utána pedig 50-60 évig is együtt maradtak. Abban az időben még komolyan vették a holtomiglan holtodiglant a házasodók. De hát változott a világ és az emberek is azóta. Mindez ma már nem divat, ilyen világot élünk.”

Bólogatok. Valóban ilyen világot élünk. Sok házasság már az elején zátonyra fut. A párok gyakran a konfliktuskezelés könnyebb útját választják, elválnak. Megszokni, vagy megszökni. Sokan döntenek napjainkban az utóbbi lehetőség mellett.

„ Mit is mondjak magának a háborúról…Láttam német, orosz és lengyel katonát is. Az oroszok voltak a legrosszabbak, bújtatni kellett előlük a gyerekeket és a fiatal nőket. Ha megtalálták, elővették őket” – mondja Józsi bácsi utalva arra, hogy az orosz katonák hírhedt erőszaktevők voltak. ”Sokan voltak, akik el tudtak bújni előlük, és sok múlott a katona természetén is, mert azért nem mind volt olyan rossz. Az én sógornőmnek sajnos nem volt szerencséje – mondja, és elmeséli a történteket. – „A sógornőm és a nagyanyám egy házban laktak, éppen a kukoricát fosztották, mikor jöttek a katonák. A sógornőm gyorsan elbújt a lehántott kukoricalevelek közt. Egyszer csak hallotta, hogy a nagyanyám sivalkodik, jajgat, így előjött, hogy megvédje. Vesztére. Fiatalabb volt, így hát őt vették elő. Az erőszakból született egy fia, akit a körülmények ellenére is felneveltek becsülettel. A gyerek persze mindig érezte, hogy ő valahogy más, mint a többi, mert az utcán összesúgtak a háta mögött, hogy „na, ennek is muszka az apja.” Így aztán el kellett mondani neki a teljes igazságot. Így történt ez.” – bólogat Józsi bácsi, s én arra gondolok, hogy mi, akik egyetlen háborút sem éltünk át, fel sem tudjuk fogni, mennyire szerencsések vagyunk.

Az ember, csak akkor tud igazán értékelni valamit, ha tapasztalta már annak hiányát. Az egészséget akkor értékeljük, ha betegek vagyunk, a békét, ha már átéltük a háború borzalmait. Azt mondják, az ember eleinte az egészségét is képes odaadni a pénzért, aztán minden pénzét odaadná, hogy újra egészséges legyen. Ne vegyük természetesnek mindazt, amik van, hanem mindennap legyünk hálásak érte. Engem erre tanított a Józsi bácsi története. És arra is, hogy vannak örök értékek, mint a szeretet, a hűség, és az önfeláldozás, amelyeket soha nem szabad szem elől tévesztenünk, bárhogy rohanjon is a világ, amelyben élünk.